Hajnal van. Fekszem az ágyamban, és nem értem, hogy miért nem tud együtt örülni az ország. Soha. Semminek. Ha éppen kijutunk az EB-re, vagy ha Oscart nyerünk, nem számít. Egyszer lélegeztetőgép hasonlat egyes baloldaliak részéről, majd kvótázás és számolgatás, milyen témából hány filmet készítettek már, egyes szélsőjobboldaliak euroszkeptikusok részéről. Ha a Saul fiát nézzük, az érvelésük több szempontból hibás.

Már megint egy újabb Holokamu film!

Kezdjük talán azzal, hogy a művész maga dönti el, hogy milyen témában alkot. Rég rossz lenne, ha Novák Előd számolgatna, húzná a strigulákat, hogy melyik témából hány alkotás született eddig, mi lehet a következő. Persze a számára érzékeny témák kivételével, semmi Saulra, vagy Coming out-ra ne számítsunk. Ha elveszik a művészi, alkotói szabadság, elveszik a művészet maga. Egy ember folyamatosan építkezik, fejleszti a személyiségét, hatások, ingerek érik, amitől nem tudja függetleníteni magát. Az ember nem egy gép, nem tud folyamatosan objektív lenni, maximum törekedni rá. Szubjektív lény. Valami jobban érdekli, valami kevésbé. Ha Nemes Jelest általánosban verték származása miatt, akkor nem kell azon meglepődni, hogy ez hatással volt későbbi identitására, és ennek egy tünete, hogy arra a kérdésre, hogy hol érzi magát otthon, Magyarországon, vagy Franciaországban, nem tud igazán választ adni. 

Már Woody Allen is megmondta, az Oscar csak arról szól, hogy a zsidók adják egymásnak a díjakat..

Egyik kedvenc érvelése embereknek az, hogy a film csupán azért nyert, mert a holokausztról szól, ami nettó hazugság. A film azért kapott díjat, mert az érzékeny témától függetlenül, jó. Változtatott az eddigi elbeszélésen, az eseményeket nem a tömeg, hanem az egyén, a történetet nem a túlélés, hanem az elidegenedés hatja át. A szokásos forgatókönyv mindig az volt, hogy van egy főhős, aki jóvá tesz valamit. Vagy egy kislányt mentett meg, vagy kiszabadult a táborból, és világgá kürtölte a nácik bűneit. Itt nem ez történik. Ahogy Puzsér mondta, ha a Schindler listája az első igazi holokauszt film, a Saul fia az utolsó. Számomra már nem tudna újat mondani másik film ebben a témában, ezért is olyan jó. Nem korszakalkotó, és nem is korszakzáró. Egyedi jelenség. Hazugság lenne azt állítani, hogy lezárta a gagyi, hatásvadász, hibás koncepciójú holokauszt filmeket, mert valószínűleg ezt követően is gyártják majd őket ipari mennyiségben. A Sorstalanság például azért nem kapott Oscart, mert nem tudott túllépni az eddigi retorikán, középszerű maradt. Ám még a Jób lázadása, vagy a Napfény íze sem kapott díjat az Akadémiától, pedig ez a két film akár meg is érdemelhette volna. A többi száz alkotásról ne is beszéljünk, ezzel a logikával a Hajnali láz már készülhetne is a következő évi díjátadóra.

Mikor fog már a Lovasíjász Oscart kapni? Legalább az rólunk szól, MAGYAR film!

Tipikus hozzáállás, egy óriási társadalmi törésvonal mentén, hogy a Sault és a Lovasíjászt mérlegre állítják, ami szakadék egyre tágul, és aki próbálna középen maradni, azt vagy elnyeli, vagy magával rántja az egyik oldalra. Felesleges dolog ugyanis összehasonlítani a kettőt. A Saul egy elsőfilm, ami megkapta a Filmalap támogatását, ahogy azt megannyi film, ráadásul nem is ordítóan magas összeget, a rendező rutintalansága és a nagy rizikó miatt. A Lovasíjász egy független, közösségi terjesztésű film, aminek a lényege, hogy a Filmalap által finanszírozott filmektől eltérően csak kevés teremben kezdik el vetíteni, majd a nézettségtől függően tud minél több moziba eljutni. Sajnos kevés ilyenre van magyar példa, pedig a Lovasíjász esete optimizmusra adhat okot, eddig ugyanis több, mint harmincezren váltottak rá jegyet. 

Megbékélésről lévén szó, az jutott eszembe, hogy vajon megadja-e nekem a Jóisten, megélem-e azt még, amikor Magyarország első, már a rendszerváltás után született miniszterelnökét beiktatják, és vajon az a miniszterelnök túl fog-e tudni lépni ezeken az ideológia frontvonalakon, és tud-e majd egy olyan országot úgy irányítani, ami sokkal kedélyesebb és gyakorlatiasabb, mint amit ma látunk. Nagyon remélem, hogy igen. Ezt a mi-ők retorikát most már tényleg nagyon abba kéne hagyni. Mi itten egymásra vagyunk ítélve ezen a 93 ezer négyzetkilométeren. Senki nem megy sehova, és jó lenne, hogy ha az a pillanat, ami az Oscar-díjátadó éjszakáján összehozta a magyarokat az egész földkerekségen, az több is tudna lenni, mint egyetlen pillanat - Röhrig

Röhrig Géza mondta, hogy 15 millió Sauljaként volt ott a Dolby színházban, és képviselte hazánkat. Azt az országot, amelynek fiai a 7 millió Saul és a másik 7 millió Lovasíjász. Azt a nemzetet, amely képtelen elszakadni az ideológiai törésvonalaktól, attól, hogy ne egy táblázatból nézze ki, hogy mi erre a liberális válasz, vagy mit mondana erre Vona Gábor, hanem gondolkozzon, és fogalmazzon meg saját véleményt. Mindeközben a maradék egymillió, aki próbálna örülni minden magyar sikernek, és a teljesítményt értékelni, lefekvés előtt olvasgat az interneten, de már a kommenteket sem nézi inkább meg egy-egy Facebook poszt alatt, mert elege van abból, ahogy a két fél szétszedi egymást. Majd a maradék egymillió fáradtan sóhajt egyet, lehajtja a laptopját, és alszik tovább.
Mikor ébredünk már fel végre?